Grószné Krupp Erzsébet
polgármester gyászbeszéde
Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!
Azért gyűltünk
össze, hogy egy kiváló és tevékeny embert búcsúztassunk; hogy méltassuk
erényeit, felelevenítsük tetteit, közösségépítő munkáját és elkísérjük őt utolsó
útjára.
És azért is
gyűltünk össze, hogy gyötrő fájdalmunkat kibeszéljük. „Adj szót a fájdalmadnak;
a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az
megszakad”- írta William Shakespeare. És mi nem is tehetünk mást. Szót adunk fájdalmunknak,
mert úgy érezzük, megszakad a szívünk, ha ki nem mondjuk, mennyire fájlaljuk
nagyszerű embertársunk, Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgató elvesztését.
Mondják, hogy
a sors könyvében minden meg vagyon írva; Isten így akarta, ennyi időt szabott
ki a számára, hogy álmait, törekvéseit megvalósítsa. Tudom, vallásos ember
volt, hitt abban, hogy élete végén el kell minden tettével számolnia teremtője
előtt. Ím, a végső számvetésnél most cseppet sem kell szégyenkeznie: gazdag
tartalmú, tevékeny és hasznos életet élt, jól sáfárkodott azzal a tehetséggel,
azokkal a lehetőségekkel, amelyek számára megadattak. 64 éve alatt olyan tanári
életművet alkotott, olyan tiszteletet vívott ki a diákok, a szülők, a kollégák
és az egész város lakóinak körében, amelyet csak nagyon kevesek, a
legkiválóbbak, a legnagyobbak mondhattak, mondhatnak magukénak.
Ha Isten
akaratában meg is nyugszunk korai halálát fájlalva, nem titkolhatjuk
keserűségünket és csalódásunkat. „Futásomat megfutottam, harcomat megharcoltam, s most vár rám
az örök élet ígérete”. - mondhatná most ő Pál apostollal… S ha pedagógiai életműve valóban kerek egészként áll is 64 éve mögött,
hiszen nyugdíjasként az igazgatástól és a tanítástól már két éve visszavonult,
közéleti emberként továbbra is tevékenyen részt vett városunk ügyeinek
intézésében, jövőjének alakításában, és halálával nagy űr maradt a közéletben.
Az oktatási bizottság külsős tagjaként számtalan bölcs tanáccsal látott el
minket, egész lényéből, minden szavából a közösség iránti elkötelezettség,
segítőkészség, előrehajtó igyekezet sugárzott.
A halála előtti napon az Oktatási és Kulturális Bizottság ülésén együtt
tervezgettük vele a Pilisvörösvári Napok programját. Aktívan vett részt az
ülésen, számos jó ötlete volt, a tőle megszokott higgadtsággal, remek logikával
érvelt. Tudtuk, hogy érvei mögött páratlan műveltségbeli tudás, hatalmas
emberismeret és még nagyobb jó szándék húzódik.
Rendkívül jó kedvű volt az ülésen. Nevetett, bölcselkedett,
utolérhetetlenül elegáns és választékos szavajárásával.
Döbbent megrendüléssel, hitetlenkedve értesültem másnap délután váratlan
és tragikus haláláról.
Halála
pótolhatatlan veszteség a számunkra. Mert másik tagot választhat a bizottság a
helyébe, de pótolni mégsem fogják tudni az ő sajátos és kivételes
személyiségét, rendkívüli karakterét.
„Keresheted
őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltban sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.”
-
írja
Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versében, s mintha éppen róla,
felejthetetlen halottunkról, pótolhatatlan embertársunkról szólnának ezek a
szép és kérlelhetetlenül igaz sorok.
Tisztelt gyászolók!
Kedves barátaim! Mindazok, akik e szomorú órán fájdalmunkban osztoznak!
Kérem,
engedjék meg, engedjétek meg, hogy röviden felvázoljam felejthetetlen halottunk
életpályáját, munkásságát és méltassam szakmai erényeit.
1941. november
19-én született egy kis alföldi faluban, Szentpéterszegen, Bihar megyében.
Általános iskolai tanulmányait Baranya megyében, Mekényesen, középiskolai
tanulmányait pedig Komlón végezte.
1966. júniusában szerzett orosz-német szakos középiskolai diplomát
a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen.
1968. szeptember 1-én kezdte meg
munkáját Pilisvörösváron a Templom Téri Általános Iskolában mint szaktanár,
majd több évtizeden keresztül volt igazgatóhelyettes.
1983-tól a helyi Német Nemzetiségi
Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta pedagógusi pályafutását,
melynek 1993-tól 1999-ig volt az igazgatója.
Oláh Imre elévülhetetlen érdemeket szerzett a német nemzetiségi
nyelvoktatás, hagyományápolás és hagyományőrzés terén mint szaktanár és vezető
egyaránt.
Irányítása alatt vált a Német Nemzetiségi Gimnázium és
Közgazdasági Szakközépiskola a térség német nemzetiségi középfokú oktatásának
központjává, amelynek szakmai színvonala és népszerűsége tevékenységének
köszönhetően folyamatosan növekedett.
Igazgatói pályafutása idején az iskola épülete bővült, országos
beiskolázásúvá vált a kollégium kialakításával. Kimagasló intézményvezetői
tevékenységének elismeréseként 1999. augusztusában címzetes igazgatói címet
kapott.
Szakmai pályafutását az átlagon felüli teljesítmény, igényesség
jellemezte.
Felkészültsége, rendkívüli szakmai tudása, sokoldalúsága,
intelligenciája és következetessége mind szaktanárként, mind vezetőként
kollégáinak és tanítványainak tiszteletét, elismerését váltotta ki.
Nagy hangsúlyt fektetett a folyamatos önképzésre, a korszerű
ismeretek megszerzésére, továbbadására. Tudatos, fegyelmezett, emberséges
magatartása, sokoldalúsága, szakmai tekintélye tette alkalmassá arra, hogy mint
vezető, s mint pedagógus eredményesen, sikeresen végezhesse feladatát.
Pedagógus pályafutása mellett aktívan részt vett a közéletben mint
a Német Nemzetiségi Önkormányzat tagja. Immár második ciklusban segítette
Pilisvörösvár Város Önkormányzata munkáját mint az Oktatási és Kulturális
Bizottság külsős tagja.
Munkájának elismeréseként
Ø
2001
októberében „Pilisvörösvárért” emlékérmet kapott. 2001 decemberében pedig a
Pest Megye Önkormányzata által alapított Arany János Pedagógiai Díjban
részesült.
Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!
Oláh Imre nyugalmazott címzetes
igazgatót Pilisvörösvár Város Képviselőtestülete 2006. július 13-i ülésén a
város saját halottjává nyilvánította, gondoskodva temetésének minden
költségéről.
Csekély dolog ez ahhoz képest, amit ő
tudott adni a városnak négy évtizednyi pedagógiai munkájával. Csak egy halovány
gesztus a sorssal, az elmúlással való örök perlekedésben.
Oláh Imre emlékét nem egy díszes
koszorú, nem egy kőbe vésett felirat, hanem a tanítványaiban bölcsességé érlelt
gondolatai, erkölcsi példamutatása, egész életre szóló tanításai őrzik majd
igazán.
Nemcsak a középiskolában és főként nem
csak középiskolás fokon tanított. Hanem mindenütt és mindenkit. A műveltség, a
kulturáltság, a tiszta gondolatok, a szabatos beszéd lételemei voltak. Mindig
választékosan öltözködött, és mozdulatai is megfontoltak, elegánsak voltak.
Viselkedéséhez illemtankönyvet lehetett volna igazítani. Valódi úriember,
gentleman volt, akinek mindig élvezetes volt a társaságában lenni, szellemének
bűvkörébe kerülni.
A humanista ember életkedve, a hívő
ember alázata és az alkotó ember nyughatatlansága egyaránt jellemezték őt.
Mindezen felül kedves és bölcs humora volt, amely nemcsak kellemes társalgóvá
tette, de segítette őt a társadalmi és a magánéleti tragédiák elviselésében és
túlélésében.
Egyszerű, szegény alföldi családból
származott és tehetségével, szorgalmával nagyon magas megbecsülésre tett szert.
Egész életében segítette ennek elérésében az az erkölcsi tartás, amit
családjából hozott, és lelkében mindig erősen meglévő református hite.
Szellemisége, hite, erkölcsisége, műveltségének varázsa továbbra is gazdagítani
fog minket. Emlékét örökkön megőrizzük.
„Az életből úgy kell távozni, mint
valami vendégségből: meg kell köszönni a házigazdának, s azzal pakolni” – írta
Voltaire, a nagy francia filozófus. Oláh Imre így távozott közülünk. Talán csak
néhány pillanat volt, míg elbúcsúzott a Házigazdától, akinek létét köszönhette,
és elindult a nagy ismeretlenbe, ahonnan még nem tért vissza utazó.
Emlékeinkben most már mindig így marad
meg: elegáns humanistaként, higgadt érvelőként, bölcsességét szétosztó
pedagógusként.
Hiányozni fog, hogy már nem mesélhet
nekünk, hogy nem hallhatjuk tovább latin közmondásokkal és székely
szófordulatokkal dúsított beszédét.
József Attila verssorai jutnak eszembe
most, amit Thomas Mann budapesti látogatásakor írt:
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak, férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
Kedves Imre!
Búcsúzunk Tőled.
Köszönjük
minden jóságod és bölcsességed!
Legyen Neked
könnyű a föld!